We are the team
mi értetek vagyunk
Sebastian Morgenstern
Alapító
Demetria Faith
Alapító
Asmodeus
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
War of Hearts
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (8 fő) Szer. Szept. 12, 2018 4:37 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Annie Turner

Annie Turner
Kedd Nov. 06, 2018 12:51 pm



Gressil

Gressil
Pént. Nov. 02, 2018 6:23 pm



Nappali

Alexander Lightwood
Csüt. Okt. 25, 2018 10:00 pm



Erkély

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:07 pm



Konyha

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:07 pm



Bejárat

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:06 pm



Fürdõszoba

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:06 pm



Magnus szobája

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:06 pm



Alexander Gideon Lightwood

Jace Herondale
Vas. Okt. 21, 2018 1:13 am



Jace Herondale

Jace Herondale
Szomb. Okt. 20, 2018 3:26 am
We are the angels
a leghatalmasabbak mindközül
Raziel
The angelic admin
Ithuriel
The angel of fantasy

Share | 
 

 Evelyn Heallight

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Evelyn Heallight   Szer. Okt. 17, 2018 1:48 pm

Evelyn Heallight
If we fight we might lose. But if we don't we already lost.


Becenév:
Ev, Evy
Titulus:
ide
Születési hely, dátum:
Alicante, Idris,
Faj:
Árnyvadász
Kinek az oldalán állsz?
ide
Beállítottság:
Heteroszexuális
Play by:
Palvin Barbara


Család:
Édesanyja: Elizabeth Thunderstorm, Édesapja: William Heallight
Ti vagytok az én drágai szüleim, akiket tíz évvel ezelőtt, 11 éves koromban elvesztettem. Akkor a Konzul azt mondta nekem és Joshnak, hogy a New Yorki démontámadásban vesztettétek életeket azért, hogy a többi árnyvadász megmenekülhessen a túlerővel szemben. Ez azonban szemen szedett hazugság volt, és ezt csak most, 21 éves koromban tudtam meg. Ti ugyanis Kör tagok voltatok még abban az időben, amikor Valentine is belekezdett ebbe. Nemes cél vezérelt titeket, hittetek Valentineban, azonban amikor ráeszméltetek, hogy mivé is változott a férfi, egy szörnyeteggé, akkor a Lightwoodokhoz és sok más árnyvadász családhoz hasonlóan ti is kiléptetek a Körből, épp időben ahhoz, hogy még amnesztiát nyerhessetek.
A Klávé természetesen nem bízott bennetek, már csak azért sem, mert ti nem féltetek hangot adni a véleményeteknek, miszerint nem jó az, amit a Klávé csinál. Nem akartatok semmi mást, csak békét az alvilágiak és az árnyvadászok között, meg akartátok akadályozni, hogy a Klávé teljes pusztulásba taszítsa az árnyvadászokat azáltal, hogy a saját bajtársaikat ugrasztják egymásnak. Ezzel pedig megrémisztettétek a Klávét. Féltek attól, hogy újabb lázadás tör ki, ha ti tovább hangoztathatjátok a véleményeteket, és ezt szerették volna elkerülni, hiszen a Kör által kirobbantott puccs nem sokkal előtte ért véget.
Ezért hát a Klávé úgy döntött, hogy csendben eltesz titeket láb alól. Kiküldtek egy New Yorki küldetésre magas démoni aktivitás ürügyén, és ott olyan démonok ellen kellett harcolnotok, amik ellen még 20 árnyvadász se tudta volna felvenni a harcot. Meggyilkoltak titeket titokban, és én nem hiszem, hogy valaha meg tudom ezt bocsátani nekik.

Báty: Joshua Heallight
Átváltozás:
-

A múlt árnyai
descensus averno facilis est

- Anya, apa, mikor jöttök haza?– kérdeztem könnyes szemekkel, miközben a bátyám kezét szorongattam. Fájdalmas volt a búcsú, nem akartam, hogy anyáék megint itt hagyjanak minket, hiszen így is olyan sokat voltak távol! Szerettem volna velük játszani, vagy edzeni, vagy bármit csinálni, erre nekik megint el kell menniük…
Amikor tegnap meghallottam ezt, nem akartam elfogadni. Toporzékoltam, hisztiztem, fenyegetőztem, bármit képes lettem volna bevetni az érdekében, hogy itthon tarthassam őket, de nem jártam sikerrel. A dühöm végül az este folyamán csillapodott, s most már csak a mérhetetlen szomorúság emésztette szívemet. Miért mindig őket küldik ki, ha magas valahol a démoni aktivitás? Olyan sok más árnyvadász van még Alicantéban, harcoljanak ők, és ne az én szüleim!
- Ne aggódj, kicsim – puszilt homlokon anya -, alszol egyet-kettőt, és mi már megint itt leszünk, jó?– Hangja biztató és kedves volt, amitől normál esetben meg is nyugodtam volna, de akkor miért volt olyan érzésem, hogy ez a végső búcsú? Hogy többet nem látom majd őket?
Szívem még jobban összeszorult, de lenyelve a gombócot a torkomban bólintottam egy aprót. Már nagylány vagyok, erősnek kell lennem, hogy anyáéknak ne kelljen aggódniuk miattam. És itt van még Josh is, rá is vigyáznom kell, ezért nem engedhetek meg gyengeséget, de mégis… akkor miért folynak a könnyeim?
Még apa is elbúcsúzott tőlünk, biztosítva minket arról, hogy hamarosan megjön a nagybácsi, hogy felügyeljen ránk, amíg ők nincsenek itthon, és az unokatesóinkkal is játszhatunk, gyakorolhatunk majd, szóval viduljunk fel. De képtelen voltam erre. Valami megmagyarázhatatlan érzés telepedett minden porcikámra, ami még félelmetesebbnek hatott, amikor anyáék becsukva a bejárati ajtót, magunkra hagytak minket a hatalmas, immáron üres házban.
- Josh– szólaltam meg félénken egy idő után, miközben továbbra is ott álltunk mozdulatlanul, ahol az előbb is -, te is érzed ezt? Szerinted se fognak már visszajönni többet?
Josh nem válaszolt a kérdésemre, csak erősebben megszorította a kezem, ezáltal adva tudtomra válaszát. Nem, nem fognak.

„This world that I live in is empty and cold/the loneliness cuts me and tortures my soul.”

- Josh, Josh! – rontottam be kora reggel bátyám szobájába, aki még mindig álomországban járt, de nem foglalkoztam ezzel. Ráugrottam az ágyára, és durván a vállánál rázogatni kezdtem, hogy mielőbb felébredjen.
- Mi az, Ev? – kérdezte, szemeit dörzsölgetve, még mindig valahol az álom és ébrenlét közötti állapotban. Én viszont nem is vártam másra, csakis erre a kérdésre, már napok óta!
- Visszatértek! Visszatértek az árnyvadászok, akikkel anyáék is elmentek! – újságoltam boldogan, miközben leszálltam az ágyról, és örömömben ugrálni kezdtem. Szám a fülig ért, szívem pedig reményekkel telt meg. Újra viszont láthatom a szüleimet! Még nem telt el sok idő, de már alig vártam, hogy eljöjjön ez a nap, és bebizonyosodjon, hogy a távozásukkor érzett baljóslat nem fog beteljesülni. Mert biztos visszajöttek, elvégre ők az én nagyszerű szüleim! Holmi néhány démon nem jelent rájuk semennyi fenyegetést sem, elég rájuk nézniük, és már el is pusztultak!
Híreimet hallva Josh szemei is felpattantak. Láttam rajta, hogy ő is ugyanannyira izgatott, mint én, ezért gyorsan magára kapta az első ruhát, ami a keze ügyébe került – az én esetemben ez felemás cipőt és zoknit, valamint egy szép szoknyát jelentett -, és már rohantunk is az Angyal Terére, hogy ott várjuk be szüleinket.
Általában mindenki oda szokott gyűlni, leginkább gyerekek, hiszen a visszatérő árnyvadászok biztos elhaladnak ott legalább kétszer, mi pedig általában túl türelmetlenek vagyunk ahhoz, hogy otthon várjuk meg őket. Jobb mielőbb látni őket, és megbizonyosodni, hogy épségben megjöttek, mi pedig nem jutunk arra a sorsra, amire néhány gyerek szokott, amikor valamelyik szerette végül nem tér vissza…
Rekordidő alatt az Angyalok terén voltunk, ahol már tűkön ülve vártuk, hogy a tömegben felbukkanjon a két ismerős arc. Már láttam gyerekeket, akik szüleik karjában lógtak, a viszontlátás öröme engem is meghatott volna, ha éppen nem azon izgulok, az én drága anyukám és apukám mikor tér vissza.
Eltelt 10 perc. Fél óra. 1 óra. 2 óra. 3 óra. De a mi szüleink nem jelentek meg.

„The loneliest moment in someone’s life is when they are watching their whole world fall apart, and all they can do is stare blankly.”

- Joshua és Evelyn Heallight – kezdett bele a konzul mély, érzelemmentes hangján, amitől még a víz is kivert volna normál esetben, de ez a mai nem ezek az alkalmak közé tartozott. Dühös voltam, fel tudtam volna robbanni, és legszívesebben mindenre fittyet hányva neki estem volna a konzulnak is, csakhogy azt mondja, vicc az egész, és a szüleink élnek és virulnak. Nem akartam hallani azokat a bizonyos szavakat, amik ennek az ellenkezőjére utalnak. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy a szüleik, bajtársaikat védve, életüket adták a New York-i küldetésük során. Igazi, bátor és hősies árnyvadászok voltak, nevüket örökre tisztelet és hála fogja övezni.
De ezek a szavak olyan üresek voltak, mint amilyen az én szívem most. A düh pillanatok alatt elpárolgott, és nem maradt semmi más, csak a hitetlenség. Mert nem akartam elhinni, hogy amit a konzul mond, az igaz. Hiszen az én szüleim olyan erősek voltak, mint senki más a földön! Akkor meg, mégis miért…? Egyáltalán hogyan lehetséges ez?
Kétségbeesett pillantást vetettem bátyámra, hátha ő tud valami magyarázattal szolgálni nekem, hátha ő megnyugtat, de nem így volt. Arcán ugyanúgy láttam a fájdalom jeleit, de mégis, képes volt uralkodni magán, vonásait nem torzították el érzelmei, mint nálam, hanem komolyan és felelősségteljesen ült ott, hiába volt csak 13 éves. Ő lett a család rangidős tagja…
- Itt maradhatunk Alicantéban, a nagybácsinknál, vagy egy intézetbe küldenek minket? – kérdezte Josh, amit hallva én még jobban összehúztam magam a székben. Nem akartam elmenni, nem akartam anyáék nélkül lenni bárhol is!
- Raymond Thunderstorm nem vállalta a gyámságot, ezért a New Yorki intézetbe kerültök – válaszolta a konzul. Szavai élesen fúródtak a szívembe, hiszen nem elég, hogy most veszítettük el a szüleinket, de még egy teljesen ismeretlen helyre is küldenek minket, ahol senkit nem ismerünk! Itt voltak ismerőseink, voltak barátaink, voltak rokonaink… De a nagybácsi miért utasított vissza minket? Miért nem kellünk neki?
Tényleg, teljesen magunkra maradtunk Joshsal ebben a világban.

the descent into hell is easy

avatar
Ismeretlen árny
Reagok száma :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Evelyn Heallight

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Invincible FRPG :: Karakterbázis :: A születés a kezdet :: Egy új élet születése-
^
ˇ