We are the team
mi értetek vagyunk
Sebastian Morgenstern
Alapító
Demetria Faith
Alapító
Asmodeus
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
War of Hearts
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (8 fő) Szer. Szept. 12, 2018 4:37 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Annie Turner

Annie Turner
Kedd Nov. 06, 2018 12:51 pm



Gressil

Gressil
Pént. Nov. 02, 2018 6:23 pm



Nappali

Alexander Lightwood
Csüt. Okt. 25, 2018 10:00 pm



Erkély

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:07 pm



Konyha

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:07 pm



Bejárat

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:06 pm



Fürdõszoba

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:06 pm



Magnus szobája

Raziel
Kedd Okt. 23, 2018 11:06 pm



Alexander Gideon Lightwood

Jace Herondale
Vas. Okt. 21, 2018 1:13 am



Jace Herondale

Jace Herondale
Szomb. Okt. 20, 2018 3:26 am
We are the angels
a leghatalmasabbak mindközül
Raziel
The angelic admin
Ithuriel
The angel of fantasy

Share | 
 

 Sebastian Morgenstern

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Sebastian Morgenstern   Vas. Szept. 16, 2018 4:36 pm

Sebastian Morgenstern
én a háború hangszerein tanultam meg játszani...


Becenév:
Jobban teszed, ha nem becézgetsz
Titulus:
-
Születési hely, dátum:
Idris, 1998. augusztus 8.
Faj:
Árnyvadász
Kinek az oldalán állsz?
A magam oldalán
Beállítottság:
Heteroszexuális
Play by:
Will Tudor


Család:
Apámat Valentine Morgensternként ismeri a világ. A neve félelmet, valamint rettegést keltett oly sokmindenkiben... mára viszont halott, egyenlővé vált a földdel. Az anyám, akit Jocelyn Fairchildként ismer mindenki, nos... elhagyott. És a húgom, Clarissa Fairchild... Ő az, akit mindenáron magam mellé akarok állítani és akit mindenáron meg akarok szerezni.
És van még valaki. Az, akinek a vére által azzá váltam, aki lettem. Lilith. Az ő démonvére csörgedezik az ereimben és miatta válhatok erősebbé is. Ő adta ezt a hatalmat a kezembe, Valentineal karöltve, aki kísérletezett rajtam, mikor még az anyahméhben voltam.
Átváltozás:
Szörnyeteggé? Mondhatni, azzá váltam apám kezei alatt, de valójában... nos, a démonvérnek köszönhetően már az alaptermészetem is olyan volt, amilyen. Kezelhetetlen, agresszív és így tovább. Apám hamar rádöbbent arra, hogy képtelen lesz engem kezelni. Sosem szeretett... a legnevetségesebb az egészben pedig az, hogy azért nem, mert pontosan olyan lettem, mint amilyennek formált. Csak épp, valahogy rájött, hogy mégsem erre van szüksége. Mindenesetre, apám Jace-t is a kísérletei közé vette, az angyalvérű kölyköt, a kis zűrös, lázadó, sértett lelkű fiúcskát... nevetséges. Őt szerette.

A múlt árnyai
descensus averno facilis est

- Hol voltál? – Morrantam, ahogy apám belépett a házba. A házba, ami szinte romokban állt a legutóbbi dühkitörésem következtében. Folyton elment. És nagyon is jól tudtam, hogy hová. Nem voltam annyira ostoba, hogy ne jöjjek rá: másvalakivel is foglalkozik, csakúgy, mint velem. Tudtam a gyerek létezéséről. Egy ugyan olyan gyermek volt, mint én. Csak épp más valahol, messze tőlem, hogy én ne láthassam, ne érintkezhessek vele. Szinte remegve bámultam apámra, válaszokat akartam, méghozzá ezekben a pillanatokban. Azonban nem felelt. Ez még inkább dühített.
- Van egy másik fiú is, igaz?! – Emeltem meg a hangomat. Szinte elfelejtettem az illemet, amit tanított nekem. Vagy csak nem érdekelt. A dühöm felülkerekedett rajtam és csak azt akartam, hogy végre kinyissa a száját. Azt akartam, hogy válaszokat adjon nekem. – Ugyan olyan, mint én, igaz? Hozzá mész el folyton? Vele töltöd az…
És ekkor apám megütött. Szinte éreztem, ahogy ég az arcom a fájdalomtól, azonban ez nem látszott rajtam. Régen megtanultam már, hogy elrejtsem a fájdalmat. Pedig fájt. Sírhattam volna, de nem tettem. Nem egy sírós kölyöknek nevelt apám. De ezzel nem tudta végérvényesen befogni a számat. Felnéztem rá szénfekete szemeimmel.
- Jobb, mint én? Ügyesebb? Jobban bánik a karddal? Jobban beszél idegen nyelveken? – Aztán megálltam egy rövid pillanatra. Ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy apám tekintetébe fúrtam a sajátomat. – Sír, amikor megütöd?
- Mióta tudsz róla? – Érkezett a kitérő válasz, mire egyszerűen tudtam felelni.
- Mindig tudtam. – Nyeltem egy nagyot. Apám érdeklődve vizslatta a tekintetem, de ő ezzel lezártnak tekintette a témát. Azonban én nem felejtettem el egy pillanatra sem a másik gyermek létezésének tényét. Hisz kész tény volt! Élt, lélegzett és elvette apám figyelmét tőlem.

- Gondolkodtál már azon, hogy mit szeretnél a 10. születésnapodra? – Tette fel váratlanul a kérdést, néhány nappal az előző beszélgetésünk, avagy szembesítés után.
- Őt. A másik fiút, Jonathant. Add nekem a születésnapomra. – Feleltem, miközben apám tekintetét kutattam.
- Ez nem játék, fiam.
- Tudom. De komolyan gondolom, hogy őt akarom. Ha igaz, hogy én vagyok a jobb kettőnk közül, nem lehet gond, ha nekem adod őt, igaz? – Apám ellenkezni kezdett. Javaslatokat tett, hogy hozat nekem játszótársat, ha akarom, de nem, nekem nem erre volt szükségem! A hangomat is megemeltem, ahogy újra megszólaltam. – Nekem ő kell! Azt mondtad, a szeretet egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul. – Itt megálltam néhány pillanatra. Sőt, arra vártam, hogy értelmezze, mit mondtam. – Meg akarom ölni neked. Hiszen szereted… tehát ki más lenne méltó arra, hogy megölje, ha nem az a fiú, akivel osztozik a saját apján? Csak én ölhetem meg őt. Hiszen meg kell halnia. Ugye?

***

A fejemben mindig is ott motoszkált az a tény, avagy lehetőség, hogy Demetria Faith az én seregemet gyarapítsa. Hisz tudtam, hogy ki nevelte. Tudtam, ki tanította. Tudtam, ki is ő valójában, még akkor is, ha neki fogalma sem volt róla. Nagy erő birtokában volt, s erős, igencsak erős boszorkánymester volt. S mint olyan, különleges is, hisz Lucifer lányaként, ráadásul félvérként, sokkal több volt ő, mint aminek gondolta magát. Több, mint amire önmagát szánta… de én mindig is más utat szántam neki az én történetemben. Azt akartam, hogy az oldalamon harcoljon, s segítsen nekem elérni a saját céljaimat. Elintézni a Klávét, eltaposni azokat, akik mindenkit elnyomásnak tartanak. Elpusztítani őket mind egy szálig. Így hát, kinyomoztattam, hol él Demetria és a nevelőapja, majd elmentem a lakásukra. Kettőt kopogtam, mire az ajtó már nyílt is ki. Egy férfival találtam szemben magam.
- Jó napot. A lányát keresném, elég fontos és sürgős ügyben… - Kezdtem bele, teljesen komoly arckifejezéssel, mire ő egyből beengedett a lakásba.
Aztán percekkel később holtan esett össze. Kirántottam belőle a kardomat, majd idegesen szívtam magamba a levegőt.
- Ha nem adod magadtól a lányod, hát elveszem erőszakkal… - Szűrtem a fogaim közt, miközben elengedtem. Végiggondoltam a helyzetet, aztán egyszerűen elszórtam néhány nyomot a lakásban, amikről Demetira arra következtethetett, hogy árnyvadászok műve. Avagy magától a Klávétól jött valaki és ölte meg az apját. Azt akartam, hogy ellenségként gondoljon rájuk… s ezáltal majd saját magam mellé állíthassam.

Napokkal később kaptam a hírt Demetira tartózkodási helyéről: a parton volt, ott itatta az egereket egymaga. Sajnálnom kellett volna? Lehetséges, de nem tettem. Egy ideje már figyeltem, messziről a lányt, miközben ő maga a vizet nézte. A könnyei már rászáradtak az arcára, szinte nem is látszott, hogy sírt. Egy kisebb sóhajjal indultam el a lány irányába, azonban szándékosan nem vettem róla tudomást. Tulajdonképpen én meg ő, nos, gyerekkorunk óta nem találkoztunk egymással.
Lassítottam a lépteimen, miközben elpillantottam a másik irányba, mint aki nagyon gondolkozik valamin, vagy netán valamit néz. Hallottam a lépteket. Tudtam, hogy felém tart, mégsem adtam meg neki azt az örömöt, hogy ránézzek. Csak akkor, mikor már előttem állt, hiszen abban a pillanatban meg is kellett torpannom, különben nekiütköztem volna.
- Ühm… - Kérdőn pislogtam rá, aztán, mint aki abban a pillanatban ismeri fel a lányt, meglepő tekintettel fürkésztem tovább. – Hé, téged ismerlek… - Pislogtam rá, mire ő először egyetlen egy kérdést bírt kipréselni magából.
- Tényleg…? – Nyelt egy nagyot. Látszott rajta a feszültség, az, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. – Persze, hogy ismersz. – Hirtelen azonban határozottá vált a hangja. – Fojtogattál és halálosan megfenyegettél. – Magyarázta.
- Oh… - Szusszantam egy aprót. – Valójában sokmindenkit fojtogattam és fenyegettem már meg halálosan. – Halkan nevettem fel, szőke tincseim közé futtatva az ujjaimat, majd végül elkomolyodva bámultam rá újfent. – Tudom, ki vagy. Demetria Faith. Mondd csak, még mindig olyan pattogó mitugrász vagy, mint annak idején? – Vontam fel az egyik szemöldökömet. Ő maga nevetést imitált, majd visszakérdezett.
- Miért? Te még mindig ugyanaz az idegropi vagy? – Volt egyfajta él a hangjában, de én csak felnevettem, mintegy csilingelő hangon.
- Úgy nézek én ki? – Játszottam a hőst, a jófiút, akire egy rossz szava sem lehetett senkinek. Még mosolyogtam is. Ám választ nem igazán kaptam, sőt, tőle kaptam újabb kérdést.
- Na és mi van azzal, hogy te vagy az árnyvilág mumusa? Úgy tudom, nagy gyilkos hírében állsz. – Hosszan fürkésztem az arcát, mire közelebb hajoltam és megcirógattam az arcélét.
- Miért érdekel ez téged, boszimester? Netán gondod akadt valakivel és segítségre volna szükséged? – Elhúzódott. Talán a kérdést sem tudtam végigmondani, de már távol volt tőlem.
- Engem csak… érdekel, hogy igaz-e. Tényleg rettegnek tőled az árnyvadászok? – A szemeimbe véste a tekintetét.
- Valahogy úgy. Ám jól is teszik. – Halványan mosolyogtam, szemeim furcsán csillogtak.
- Miért? Apád nyomdokaiba léptél? – Kezdtem unni, hogy nem akar rátérni a lényegre, s nem tudom közelebb vonni a sötétséghez, így nyílt kérdést szegeztem felé.
- Kerülgetjük a forró kását, Demetria? Gondod van a Klávéval esetleg? – Közelebb hajoltam hozzá, újfent bemászva a személyes terébe, amit… nos, látható módon utált.
- Miből gondolod? – Megremegett a hangja. – Nem tehetek fel kérdéseket csak úgy? – A fejemet ráztam, jelezve, hogy nem, ok nélkül nem kérdezősködik az ember. Így hát folytatta. – Talán…. – Mély levegőt vett. - …talán bántották az egyetlen embert, akinek számítottam.
S mint aki életében először hallja a történetet, vagy mint aki teljesen ártatlan az ügy kapcsán, nos, elképedtem.
- És azt gondolod, hogy a Klávénak köze lehet hozzá? – Puhatolóztam.
- Megtaláltam a pengét, amivel… - Megakadt, nem mondta ki. Módosította a mondatát. - …árnyvadász penge volt.
- Ez rettenetes… - Suttogtam, miközben a fejemet is megcsóváltam kissé. Próbáltam teljesen hiteles lenni és ment is.
- Most gúnyolódsz? – Kérdezett vissza hitetlenkedve, mire magamra mutattam.
- Én? Dehogyis. Ez tényleg borzasztó, Demetria. – A fejemet csóváltam, mígnem… hitetlenkedve nevettem fel röviden. Aztán a fogamat szívtam, mint aki nem találja erre a helyzetre a megfelelő szavakat. - …ki hinné, hogy a drága Klávé ilyesmit művel? Azok, akik állítólagosan a „jó” oldalt képviselik. Fantasztikus. – Mély levegőt vettem. Tényleg, drága Klávé, hogy tehetted ezt ezzel a kedves lánnyal?
- Jonathan… - Közelebb lépett hozzám, de a név, mely elhagyta az ajkait, nem volt annyira az ínyemre.
- Sebastian. Már nem vagyok Jonathan. – Javítottam ki halkan, őt fürkészve. A homlokát ráncolta, kimondva újfent a nevemet.
- Sebastian… ...nem igazán tudom, mit tegyek. El kellene felejtenem és továbblépni, de nem megy. – Lehajtott fejjel állt előttem, a földet bámulva. Csodálkoztam amúgy, hogy nem tört apró darabokra előttem, hiszen elvesztette az apját. Furcsa mosoly jelent meg azonban az ajkaimon, néhány pillanatra, amit azonnal el is rejtettem.
- Az ilyet soha nem szabad elfelejteni, Demetria. Elvették tőled Őt. Az apádat! – Megemeltem a hangomat is idegességet csempészve bele. – Bosszút kell állnod! – A vállaira csúsztattam a kezeimet és megszorítottam, sőt, picit meg is ráztam. Azt akartam, hogy rám nézzen. – És az én oldalamon… ez tökéletesen fog menni. – Igen, bosszú, az én oldalamon. Mi sem egyszerűbb…
- Az oldaladon? – Lerázta magáról a kezeimet, azonban újból elkaptam és magamhoz rántottam.
- Úgy van. Én megölöm őket, mind egy szálig, Demetria… ha segítesz benne, ha nem. De… nyugodtabban aludnál, ha te oltanád ki apád gyilkosának az életét, nem igaz? – Az pedig csak hab volt a tortán, hogy a gyilkosa én magam voltam… de erről neki fogalma sem volt.

the descent into hell is easy

_________________
aláírás helye

avatar
Árnyvadász
Kapcsolatban :
✘ Maybe... in the future
Play by :
✘ Will Tudor
Keresem :
✘ My Victims
Reagok száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sebastian Morgenstern   Kedd Szept. 25, 2018 10:17 pm

Gratulálunk, elfogadva
Sebastian Morgenstern

elfogadó szöveg helye


avatar
Kezdõ boszorkánymester
Kapcsolatban :
Never
Play by :
Katherine McNamara
Reagok száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Sebastian Morgenstern

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» ● Sebastian Morgenstern
» Drew Sebastian Tyler
» Chulyin kapcsolati hálója

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Invincible FRPG :: Karakterbázis :: Árnyvadászok-
^
ˇ